Az amerikai Demokrata Párt olyasmi a világ haladóinak szemében, mint a Hittani Kongregáció a katolikusok számára. Bár érzékenységüket a tőlük keletről közeledő barna szempárokra öntik rá, útmutatást még mindig nyugatról várnak.
A Demokrata Párt a jókat jelenti a liberálisok Marvel-univerzumában, a Republikánus Párt pedig a rosszakat. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a demokraták foglalkoznak a szegényekkel, az odaát lévő barna szempárokkal, igyekeznek lépést tartani ama bizonyos betűszó (LMBTQIA-IDDQD-IDKFA stb.) bővülésével. Ezzel szemben a Republikánus Párt egyrészt a fehérek pártja, másrészt a gazdagoké.
A republikánus ember tipikus fantomképe nagyjából úgy fest a liberális teológiában, mint annak idején a dölyfösködő, kukkeres, cilinderes, hájas burzsuj a kommunista ikonográfiában (egy másik szocialista variánsban zsidó, ám erre az Új Múltra majd máskor térünk ki – a szerk.). A Demokrata Párt a támogatója és előmozdítója a Társadalmi Igazságosságnak®™, a republikánusok pedig a fehér patriarchátus kapzsi érdekeinek védelmezője.
De még véletlenül sem diplomás kommunisták valójában a liberálisok, dehogy!
A sok kavarás ellenére a Demokrata Párt tényleges alapítója Andrew Jackson volt, ahogy az első elnök is, akit a párt adott. Hasonlóképpen ő tekinthető az első populistának (ami akkor mégsem volt még rossz dolog, majd 0rbán teszi azzá), és populizmusát azóta gyakorlatilag minden elnök bizonyos mértékben követi, akár demokrata, akár republikánus.
A dehogyis elfogult online információs oldalakon van egy időszak, amelyről viszonylag szűkszavúan értekeznek a független tényellenőrök: ez a polgárháború és az azt követő rekonstrukció időszaka. Rejtély, hogy erről az időszakról a Társadalmi Igazságosság Pártjának krónikásai miért nem dalolnak fortissimo.
Ja, mégsem.
A független tényellenőrök ugyanis szeretnék fehérre mosni a Demokrata Párt múltját – mintha az egyébként nem volna épp eléggé fehér.
Ezek szerint a Demokrata Párt most már inkább mégsem volt felelős a polgárháború kirobbantásáért, és nem is támogatta most már a Ku-Klux-Klan nevű fehér jogvédő szervezet tevékenységét a polgárháború utáni időszakban, az amerikai délen. A folyamatos befejezetlen múlt szerint mindig is a republikánusok voltak a rasszisták, a Ku-Klux-Klan nyilvánvalóan az ő szervezetük volt, ők kezdték el üldözni a nem protestáns európai bevándorlókat és a feketéket. És nyilvánvalóan ezért volt republikánus Abraham Lincoln, Frederick Douglass (az éber forradalmárok ezért jól össze is zúzták a fekete Douglass emlékművét a legújabb tanácsköztársaságban – „úgy kell neked, már megint nácikat szolgáltál!”) és Martin Luther King is. Hiszen mi sem magától értetődőbb, mint hogy minden fekete a szegregáció időszakában a fehér felsőbbrendűséget képviselő párthoz csatlakozott.
Lássuk tehát, mi nem történt meg valójában mégsem most már a Demokrata Párt történetében!
Most már mégsem ellenezte a Demokrata Párt a 13. Kiegészítést 1865-ben, amely eltörölte a rabszolgaságot, sem a 14. Kiegészítést 1866-ban, amely állampolgárságot adott a feketéknek, és az 1869-es 15. Kiegészítés sem, amely szavazati jogot adott a feketéknek.
Most már inkább mégsem úgy volt, hogy 1900-ban 22 fekete volt a Kongresszusban, mind a Republikánus Párt tagjaként, miközben a demokraták nem választottak meg egyetlen feketét sem 1935-ig.
Most már inkább mégsem akadályozták mindenben a feketék integrációját az amerikai délen az uralkodó demokraták a rekonstrukció után, és mégsem a demokrata Nathan Bedford Forrest alapította a Ku-Klux-Klant.
Inkább most már mégsem Woodrow Wilson demokrata elnök volt az, aki vetítette a Birth of a Nation című, a Ku-Klux-Klan heroikus történetét feldolgozó filmet a Fehér Házban (ez volt az első film, amelyet lejátszottak a Fehér Házban).
Inkább nem is a demokraták voltak azok, akik ellenezték az 1964-es Civil Rights Act-et.
Ha esetleg mégis így lett volna, akkor pedig az történt, hogy minden megváltozott az 1960-as, 70-es években, amikor a két párt mágikus módon helyet cserélt. Nixonnak tulajdonítja a média az ún. ’déli stratégiát’, amely arról szólt, hogy a dél megnyerésével lehet megnyerni a választásokat.
Az Új Múlt szerint ahhoz, hogy a republikánusok versenyképesek legyenek délen, el kellett kezdeniük hízelegniük a rasszistáknak az 1960-as években. A régi múlt szerint a republikánusok már 1928-ban is versenyképesek voltak délen, amikor Herbert Hoover a szavazatok 47%-át szerezte meg; Dwight Eisenhower pedig 1952-ben megnyerte Tennesseet, Floridát és Virginiát, ehhez pedig hozzátette Louisianát, Kentuckyt és West Virginiát 1956-ban – mindezt az után, hogy támogatta a Legfelsőbb Bíróság deszegregációra vonatkozó döntését, valamint miután katonai egységeket vezényelt a Little Rock-i Központi Gimnáziumba, hogy bemehessenek a fekete diákok.
Az Új Múlt szerint továbbá azok a demokraták, akik az 1964-es Civil Rights Act-tel elégedetlenek voltak, pártot cseréltek, mint a Jobbik gazdát. A régi múlt szerint a 21 demokrata szenátor közül, akik ellenezték, csak egy lett republikánus.
Végül az Új Múlt szerint a déli stratégia alkalmazását követően a republikánusok dominálták a déli államokat. A régi múlt szerint a stratégia kiötlője, Richard Nixon veszített a mélydélen 1968-ban, cserébe Jimmy Carter szétnyerte magát délen 1976-ban, tizenkét évvel a Civil Rights Act után. 28 évvel később pedig, 1992-ben Bill Clinton megnyerte Georgiát, Louisianát, Arkansast, Tennesseet, Kentuckyt és West Virginiát. A már megváltozott régi múlt szerint a republikánusok nem kaptak délen kongresszusi többséget 1994-ig.
